Talán jobb alkalommal el sem kezdődhetett volna ez az evangelizációs sorozat, mint Virágvasárnapon. Ugyanis az evangelizációnak, a koncentrált igehirdetésnek – amikor nagyon is igyekszünk nem mellébeszélni, nem elmélkedni és meditálni, hanem elfogadni, befogadni az evangéliumot, örömhírt –, az a lényege, hogy az Isten jön, és nem az, hogy én mit teszek, gondolok. Nem az a fontos, hogy ma reggel hogyan ébredtem, mit hagytam otthon, vagy mit hoztam el sejtjeimben, gondolataimban, mi terhel, vagy aggaszt, mi az, ami körülvesz minket: szép virágok, bevonulás, liturgia, harang, orgona, épület, feszültségek, stb.

        Isten azt mondja, hogy egy pillanatra hagyd el ezeket. Vedd el, kérlek a tekintetedet ezekről, mert az élő Istennek – aki mindannyiunkat megálmodott és megteremtett –, van elgondolása, szándéka, és terve az életünkkel. Azért nem értjük meg gyakran az egyéni, családi, egyházi, vagy társadalmi világban Isten útját, mert mi előadjuk a saját szándékainkat, akaratunkat, fohászainkat. Sokszor az Istent is úgy kezeli az egyház, mintha valami automata lenne. Bedobjuk az imákat, megnyomjuk a megfelelő gombot, hogy most adjon bűnbocsánatot, most adjon egy párt nekem, most segítsen meg, most vegye vissza egy kicsit a fájdalmat a csípőmben… Arról, hogy az élő Istennek mi a szándéka, akarata, hogy Ő él, hogy Ő van, hogy Ő tud rólad, és sokkal jobban ismer téged saját magadnál, neki jó elgondolása van az életeddel kapcsolatosan, sokszor megfeledkezünk. Pedig ez az, ami számunkra igazán izgalmas kérdés kell, hogy legyen.

        Virágvasárnap van, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mit talált ott, testvérek? Mit talált az egyházban? Ha ma lenne egy ilyen fizikális bevonulása Jézusnak, mondjuk a Magyarországi Evangélikus Egyházba, mit találna itt közöttünk?

        Elém került ez a két személy: Jézus és Saul, vagyis Pál apostol, megtérése előtt. Mindketten az egyházban vannak, mindketten elkötelezetten végzik munkájukat, szolgálatukat, igét hirdetnek, cselekednek, s mindkét személy úgy tudja, úgy akarja, hogy ezt az emberekért, a környezetükért teszik. Mégis, Saul egyházi, vallásos nyüzsgésében Isten ellenségeként végzi a munkáját és halvány fogalma nincs erről. Fanatikus, elkötelezett, fundamentalista? Mai szavak ezek. A lényeg az, hogy jó szándékú, jót akar, de mi a gond? Az egyik gond az, hogy gyűlöl. Nincs békesség a szívében. Nincs feloldás, nincs katarzis. Saul azért ébred föl reggel, hogy menjen, és letartóztassa a keresztyéneket, hogy rendezkedjen, intézkedjen. Ahogyan talán vannak testvérek, akik úgy érzik: ó, ha a kezemben lenne Magyarországon ma a hatalom, mi mindent tennék, mi mindent elrendeznék, megoldhatnék!

        Jézus csendesen szól a zaklatott, feszült, az Őt befogadni nem akaró falu mellett küszködő ideges tanítványokhoz, és ezt mondja: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem, hogy megmentse.” (Lk 9,55-56)

        Ott van Saul alakjával ellentétben a názáreti Jézus, aki járt templomba, elvégzett bizonyos szertartásokat, ment zsinagógába, így mondhatnánk, bibliaórára is, és valahogy körülötte élet volt. Élet! Az elbizonytalanodó, küszködő Keresztelő Jánosnak, a prófétának, akit az állam és az egyház üldöz, a hatóság börtönbe vet, Jézus üzen. János egzisztenciálisan elbizonytalanodott: messiás-e Jézus, és ha igen, miért nincs mellettem? Miért nincs velem? Miért nem csördít oda ezeknek? Ezeknek! És Jézus mit üzen? Emlékszünk rá ugye? Nem egyházpolitikai dolgokat. Nem az új agendát küldi be neki, nem az új egyházi törvényeket közli vele. Azok is fontosak, ha a helyükön vannak. Nem arról beszél, hogy milyen pályázatokat lehet majd használni, alkalmazni a templom tatarozásánál. Egy valamit mond, és az üzenetének a lényege ez: élet! Ahol Jézus van, ott élet van. „Vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Mt 11,5-6)

        Testvér, ez az egyetlen nagy kérdés az egyház életében, és a mi egyéni, családi, közösségi életünkben is: megnyílnak-e a vakok szemei, kijön-e a sírboltból a megkötözött, a magát feltámasztani nem tudó ember, tisztulnak-e a leprások, vagyis az egyház végzi-e a dolgát? Az egyház te vagy és én vagyok. Nincsen elméletben, valahol távol egy egyház. Szoktuk mondani: országos egyház. Az Országos Egyház az Üllői út 24. alatt nem ér semmit önmagában, az nem országos egyház, az egy iroda, ahol lehet adminisztrálni a pénzmozgásokat, és az APEH-nek kiszámolni az adót, stb. Az egyház, testvér, te vagy, és benned, a te szívedben vagy van élet, vagy nincs. A te életed által mások lábra állhatnak, megnyílhatnak, föltámadhatnak, vagy nincs értelme az egésznek.

        Az ézsaiási igében az igazi tanítványról, az Úr szolgájáról van szó. Ézsaiás leírja a Lélek által, hogy mi az igazi egyház, ki az igazi tanítvány. Ki az, aki hozzá tartozik. Ilyeneket ír pl., hogy hallgatja az Isten szavát. Nem egyszerűen a zuglói templomban 11-kor, hanem hajnalban fölkelt engem az Úr, és hallgatom azt, amit mond nekem. Nem azt, amit én előadok neki sóhajtozva, félelmek között. Hallgatom az Urat! A másik, hogy hirdetem az igéjét, és engedelmeskedem neki, követem Őt.

      Szeretem a jó operaáriákat. Pavarotti, a világ legnagyobb énekese jön a közeljövőben Budapestre. Mondhatom-e magamat Pavarotti tanítványának attól, hogy hallgatom őt időnként? Sőt, esetleg az otthonomban, talán a fürdőszobában be is kapcsolódom az éneklésbe, áriázom egy kicsit. Szeretem az operát, szeretem a zenét, de mi lenne, ha megkérdeznék Pavarottit, hogy kedves mester, ismeri-e ezt az embert, az ön tanítványa-e? Jézus erről beszél. Kár azt mondani, hogy Uram, Uram! (Mt 7,21) Kár működtetni a gyülekezetet, bibliaórákat, csoportokat ilyen alapon. Hova megyünk? Ahol az Isten félfogadást tart? Nem! Ő a szívemben akar félfogadást tartani, ott akar lakozást venni.

        Erről szól a virágvasárnapi üzenet, hogy a drága Jézus, a szelíd áldozati Bárány jön csendesen a városba, és a templomban azt látja, hogy tulajdonképpen minden működik. Ma is elmondhatjuk, hogy minden működik: evangélikus egyházunkban keresztelnek, konfirmálnak, esketnek, sok minden van. Sok mindent várunk, és szeretnénk többre jutni. De izgat-e minket igazán – és izgasson, mert ez nagyszerű dolog –, hogy az élő Isten mit akar és tud adni az övéinek?

        Istennek terve van a te életeddel! Egy biztosat tudok mondani: azt akarja, hogy megbocsáttassanak a te bűneid és az én bűneim. Megbocsáttassanak, eltöröltessenek. A bűnismeret nem lehetséges Szentlélek nélkül, a Lélek világossága nélkül. Amíg nem jön el a mennyei tűz, a mennyei láng, addig senki semmit nem ért az egész ügyből. A tanítványok sem értettek. A szent, drága Mária sem értett semmit. Senki semmit nem értett a nagyhétből, a nagycsütörtökből, a lábmosásból, a nagypéntekből és a többiből, amíg a szívekben nem gyulladt meg a mennyei láng, amely színt ad, meleget ad. Akkor rádöbben az ember, hogy az én szívem, az én gondolkodásom, egzisztenciám, amit oly nagyra tartottam, sokszor csupa mellébeszélés, pótcselekvés, kompenzáció. Mentegetem és krisztiani-zálom a bűneimet. Isten bűnbocsánatot szándékozik adni az embernek, az egyháznak. De ez nem átélhető valóság addig, amíg az ember és az egyház a bűnt nem tartja bűnnek. Persze ez csak az Ő jelenlétében lehetséges. Hát ezért jön!

        Bemegy Jeruzsálembe, a templomba, és azt mondja, hogy a gyülekezet egy rablóbanda. Papokkal, kántorokkal, templomszolgákkal és másokkal van tele a jeruzsálemi templom, Jézus pedig kicsattan szeretetteljes fájdalmában: itt minden funkcionál, csak megtérés nincsen! Csak bűnbocsánatot nem élünk át, vagy ha átéljük, egy hét múlva, egy hónap múlva újra elkövetjük ugyanazt.

        Tíz, húsz, harminc, ötven évig hurcolom magammal a haragot, gyűlöletet, paráznaságot, anyagiasságot, és csodálkozom, hogy mérges ember vagyok. Méreg van a szervezetemben. Nem tudok nyugodtan aludni, békétlen vagyok, a párkapcsolatot nem élem tisztán stb.

        Jézus segíteni akar, Ő az áldott orvos. Megtisztította a templomot. Megtisztította! Csodálkoznak az írástudók is, az exegéták is azon, hogyan történhetett ez, hogy Jézus ekkora botrányt csinált, hiszen a templomőrség egy perc alatt lekapcsolhatta volna. Mennyei erő volt benne. Az Isten Fia egy pillanatra felvillantotta, hogy az Isten szerelmetes aggódással van afelől a lehetőség felől, ahol az emberek találkozhatnak az Istennel. Ha a templomban, a vallásosságban, a keresztyénségben nem az élő Istennel találkozom, flúgos futam az egész, zsákutca, értelmetlen. Akkor olyanok vagyunk, mint a zsákmányon osztozkodó rablóbanda, amely bebújik egy barlangba a hatóság elől. Jézus ezt a képet használja a vallási vezetőkre és a templomban nyüzsgő emberekre. Megtérés nélkül olyanok, mint egy rablóbanda.

        Elbújnak az Isten elől és osztozkodnak a maguk dolgain, időnként pedig még azt is elvárják az Istentől, hogy áldja meg az ő döntéseiket. Ez nem megy, mondja Jézus. Nem megy! Sajnos a jeruzsálemi gyülekezetben sem tért meg akkor mindenki. Később voltak, akik megtértek, de voltak olyanok is, akik megkeményedtek, és azt mondták: ezt nem hallgatjuk, hagyjon minket békén, jó lenne, ha nem sokat változtatnánk az egyházi élet menetén, rendjén, törvényeken, szokásokon, egyéb dolgokon. Inkább alkotunk magunknak rendet, csak ne kelljen megtérni.

        Isten pedig szeret minket, és Ő azt akarja, hogy minden ember megszabaduljon a bűnétől. Az az Ő akarata velünk, az egyházzal, hogy ne „csupán” elfogadjuk a bűnbocsánatot, hanem átéljük a bűnből való szabadulást is. Hogy szabadok legyünk a szenvedélybetegségtől, a káros gondolatoktól, a káros élettől.

        Az elmúlt héten egy vidéki városban jártam, és egy kedves pár arra kért, hogy menjek be hozzájuk még este. Közel három órán keresztül beszélgettünk. Egy nagyon nehéz, súlyos állapotú párkapcsolatról van szó. Bizonygatta egyik a másiknak, hogy hányszor kértem már tőled bocsánatot, és te nem mondtál semmit. Tehát volt bocsánatkérés, de nem történt semmi. Ez nagyon tetszik az ördögnek. Legyen nyüzsgés, legyen liturgia, csak ne szabaduljak meg attól, ami megköt és gátol, csak ne tudjam betölteni az Istentől kapott szolgálatomat. A foglyok nem tudnak hitelesen beszélni a szabadságról. Testvérek, bűnök által megkötözött lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok nem tudnak hitelesen beszélni az Istentől kapott szabadságról. Nem mondhatják: gyűlölködtem, de az Isten megszabadított és most már tudom áldani az ellenségeimet, mert ha nem tudnám áldani az én ellenségeimet, akkor a Sátán mozgatna engem. A Sátán azt akarja, hogy elpusztuljanak, elvesszenek az emberek. Átokkal nem fognak megmenekülni az emberek. Az ellenségeink sem! Csak az áldással. „Mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el!” (1Pt 3,9) – olvassuk az igében.

        Tehát Istennek az a szándéka, hogy Magyarországon az Evangélikus Egyház, ez a gyülekezet is, és mindannyiunk élete szabad legyen bűntől, haláltól, ördög hatalmától, mert ez a három dolog mind erősebb nálunk. Testvérek, mind erősebb! Ezért hadd mondjam ki, szinte botrányosan hangzik, de ki akarom mondani: nem elég a bűnbocsánat. Nem elég, mert szabadulásra is szükségünk van!

        Azt hirdetjük, hogy, a kereszt egyháza vagyunk, a kereszt teológiáját valljuk, törékeny cserépedények vagyunk. Luther alapján mondjuk, hogy a keresztyén ember egyszerre bűnös és egyszerre szent. Ez nem azt jelenti, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik, fogadjuk el esendőségünket. Nem, nem igaz! Isten azt akarja, hogy rendkívüli erőt kapjunk a szabadulásra. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van” (2Kor 4,7) – írja Pál –, de azért, hogy azt a rendkívüli erőt, amit az Isten ad az egyháznak, az egyházban, azt ne magunknak tulajdonítsuk. Mert rendkívüli erőre van szükség a betegségektől, a szenvedélyektől, a bűnöktől való szabadulásra. Álljunk lábra! Isten igéje azt mondja: állj lábra! Amikor Péter és János bemennek a jeruzsálemi templomba, már a nagy események után, és látják a gyerekkora óta béna embert, azt adják neki, amire neki szüksége van: „Jézus nevében, kelj fel és járj!” (ApCsel 3,1-8) Én nagyon vágyom erre az erőre, és biztosan a testvérek is, akik hallják ezt az igét. Van-e ilyen erőm? Van-e mennyei erő az életemben?

        Küszködünk ma Magyarországon és megfáradt Európánkban is azzal, hogy sok a bűn, a baj, az istentelenség, a libertinizmus, az Isten- és emberellenes indulatok és hangok a világban, a médiában. Ezen, mi keresztyének olyan jól dohogunk, panaszkodunk, szörnyülködünk. Csak egy valamit felejtünk el, hogy mi van a mi szívünkben. Mi van az én szívemben? Ott kell először nagyböjti, nagyheti nagytakarítást végezni, hogy alkalmas legyek az áldás közvetítésére környezetem felé. Mert a világ mindig világ marad, testvérek. Ebben a világban, mivel bűn alatt van, nem lehet Isten országát megvalósítani. Nem lehet! Ez a világ mindig meg fogja szavazni az Isten- és emberellenes törvényeket. Ilyen a világ! Pusztít, rombol, a halál programját viszi végbe. Halálbrigádok dolgoznak, testvérek, Magyarországon. Gyártják a megfelelő keretet mindehhez, hogy hogyan lehet szabadon megölni a magzatot (200 magzatot ölünk meg egy nap!), hogyan lehet az öregektől megszabadulni, stb.

        Két héttel ezelőtt az Evangélikus Életben jelent meg az eutanáziával kapcsolatban a következő gondolat. Egyik egyházi vezetőnk idéz egy sötéten látó orvost, aki fertőzi népünket ezekkel a gondolatokkal, és a Bibliából idéz! Azt mondja az eutanáziával kapcsolatosan, hogy jó lenne, ha az idős, beteg családtagok azt az igét komolyan vennék, hogy „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Vagyis tűnjön el, menjen el! Végeztesse ki magát, adja életét a családjáért! Adja már végre át a házát, az örökséget, a bankszámlát! Terhes az öreg. Ez ma Magyarország. Az az igazi tragédia, hogy ez a gondolat egyházunkban jelenik meg. Hol van itt a takarítás? A világot nem tudjuk kitakarítani, testvérek, a világ világ marad, acsarkodik Istennel szemben. Nem ezen kell csodálkozni.

        Isten Jézus által az egyházban szeretne adni bűnbocsánatot, szabadulást és örök, teljes életet. Nem húsz, nem ötven, nem hetven évet csupán. Az az Isten akarata, „hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Az üdvösség szó nem egy távoli, lila gőzös, „ki tudja mi lesz a halálom utáni” dolog. Nem! A szótéria, az üdvösség annyit jelent, hogy szabadítás. Mikor gondolunk mi erre így? Mikor hirdetjük ezt erővel, hatalommal, Szentlélek által, hogy Isten azt akarja, hogy megszabadulj a bűntől, a bűn kényszerétől, a haláltól való rettegéstől. A Szentírás szerint megszabadítja azokat, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,15).

        Azt mondta a napokban egy költő a televízióban, hogy a költészet egyik fő témája a halál. Hát persze! Érzékeny, szenzibilis lelkek a költők, s érzékelik, hogy ez bizony bökkenő. Jézus pedig azért jött, hogy megszabadítsa a haláltól való félelemben megkötözötteket. Építhetünk mi templomokat, intézményeket, lehet tízezer diákunk, egy kérdés van: van-e szabadulás, van-e gyógyulás az egyházban? Aztán az egyházat olyan módon menedzseli, vagy trenírozza az Isten, hogy képes legyen a világban szolgálni. De ha az egyház feloldódik, beszedi, benyalja a világban lévő gondolatokat, libertinista eszméket, akkor azt mondja az Úr, hogy „semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek” (Mt 5,13), nincs rá szükség.

        Nem igaz, hogy Magyarországon a fiatalok csak buliznak. Nem igaz, nem igaz! A fiatal, időnként lázadó lélek keresi az igazságot, keresi a hitelességet és szereti az igaz, tiszta gondolatokat. Vágyódik rá, és ráömlik a médiaszenny, a médiaterror által elkészített undormány. Jézus tisztaságot, szentséget, igazságot, szabadulást ígér, és akik ezt átélik, azoknak lesz tiszta, boldog, el nem múló szerelmük.

        Ha a világ acsarkodik is az Isten ellen, és úgy tűnik, mintha más erők dominánsabbak lennének, a keresztyén ember ezt mondja: sajnáljuk, hogy szörnyű dolgokat művelnek a világban, de miénk a menny örökre. Nem az exit után, hanem ma és most enyém a menny. Többletünk van! Ettől ne legyünk beképzeltek, de a keresztyéneknek, ha igazi keresztyének, tanítványok, többletük van. Nem esnek véglegesen kétségbe, mert Isten lakozik az ő szívükben. Az volt az Isten szándéka, hogy bennünk lakozzon.

        Tegnap részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen. Különböző budapesti gyülekezetek szólaltak meg, mutatkoztak be egymásnak. A történelmi egyházas testvérek nagyon flottul, szépen előadták, hogy hány évszázaddal ezelőtt épült a templomuk, mikor volt szentelés, tatarozás, melyik püspök melyik cserepet igazította meg. Mindent elmondtak fél órán keresztül. Ezután megszólalt az egyik roma gyülekezet igehirdetője. A második mondata ez volt: mi hirdetjük a szenvedélybetegségekből való szabadulást és hisszük, hogy megtelhetnek a templomok fiatalokkal, csak meg kell hozzájuk találni az utat. Hisszük és tapasztaljuk, hogy az Úr él, gyógyít, szabadít és lábra állít.

        Miről van itt szó? „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34b) Azt fogom mondani, ami betölt. Nem csupán a templomban. Ott szabályok vannak, azt kell olvasnom, azt kell énekelnem, ami előttem van; de a konyhában, úton-útfélen, társaságban, országban, társadalomban való útjaim alkalmával azt fogom tenni, cselekedni, ami engem betölt. Isten pedig azt akarja, hogy az Ő jelenléte töltsön be.

        Teológiai hallgató koromban meghívott egy Békés megyei gyülekezet, hogy helyettesítsem a szabadságon lévő lelkészházaspárt. Nehéz, viharsarki településről van szó. Alig vegetált a gyülekezet, néhány nyugdíjas néni, bácsi járt templomba, akik kedvesek ugyan, de Istennek nyilván nagyobb terve, akarata, látása volt ezzel a közösséggel kapcsolatosan is. A lelkészházaspár is jó szándékú, elkötelezetten végezték a szolgálatot, de mégsem mentek a dolgok. Egyszer csak egy tizenöt éves kislány megtért. Van ilyen, hogy valaki megtér. Van olyan is, hogy egy lelkész megtér és olyan is, hogy egy presbiter megtér. Honnan tudjuk? Hogy megszabadul, tisztává válik a tekintete, hogyha megszólal, az élő Úrról fog beszélni. Ez a kislány megtért, megszabadult, és pár héten belül megalakította ebben a faluban az ifjúsági kört. Hogyan? Elkérte a lelkésztől a megkereszteltek címét, és olyan tüzesen, olyan lelkesen látogatta, hívogatta a testvéreket, hogy hallgattak rá.

        Békéscsabán nőttem föl, ott akkor Győri János Sámuel volt a lelkész. Hívogattak alkalmakra, mégsem mentem. De amikor átéltem a bűnbocsánatot Isten kegyelméből, a szabadulást, akkor is mentem, ha nem volt könnyű, ha fáradt, vagy beteg voltam. Mi, fiatalok vittük a gyülekezeti tagokat, hívtuk a munkatársakat, a barátainkat, az iskolatársainkat, mert tűz volt a szívünkben. Emlékszem jól, sétáltam Békéscsaba főutcáján, és a múzeumi fényképész kollégámnak ott az utcán énekeltem. Azt hittem, ha eléneklem neki az evangéliumi éneket, ott rögtön meg fog térni. Úgy nézett rám, mintha gondozott lennék. Lehet, hogy kicsit gyerekes volt ez így, de az jött ki belőlem, ami bennem volt: az Isten igéje, az Isten szeretete, hogy Ő él, Ő van, hogy ez megtapasztalható.

        Jézus ezért vonul be Jeruzsálembe, és ezért vonul be ezen az istentiszteleten is, ezen az evangelizáción ebbe a templomba is. Szeretne még tovább jönni a mi életünkbe, a mi szívünkbe. Adja meg ezt mindnyájunknak kegyelméből!

 

Drága Urunk, köszönjük, hogy Te kijelented magadat, megszólalsz ebben a világban, ebben az országban is. Köszönjük, hogy neked jó szándékod, elgondolásod van a mi életünkkel. Te mindent tudsz, mindent ismersz. És Te azt akarod, hogy lábra álljunk, hogy a fülünk megnyíljon az élő ige hallására, hogy a szemünk meglássa a valóságot, hogy leprás dolgok eltűnjenek a mi életünkből, és halott ügyek, halott emberek föltámadjanak itt a földi életben a Te szavad hatására. Ahogyan bekiáltottál Lázárnak a sírba, úgy kiálts be a mi életünkbe. Köszönjük, hogy nevünkön szólítasz minket és szabadságra, gyógyulásra, új életre hívsz. Urunk, segíts, hogy igent tudjunk mondani. Ámen.

 

 

 

A fiatallal

 

 

Isten igéjét olvasom szakaszonként Jeremiás könyve 1. fejezetéből a 4. verstől: Így szólt hozzám az ÚR igéje.

        Az evangelizáció műfajáról talán nem teljesen tiszták a fogalmaink. Hallunk hatásos igehirdetőkről, Billy Grahamről, Cseri Kálmánról és másokról, akikről az a hír járja, hogy meg tudják téríteni az embereket. Pedig egyik ember a másikat nem tudja megtéríteni. Mi nem tudunk hitet adni, nem tudunk életet adni. Bármennyire szeretjük, tiszteljük édesanyánkat, az anyákat, ők sem adnak életet, ők az életet elfogadják, befogadják. Óvják, védik, vagy egyesek bántják.

        Mi életet, hitet adni nem tudunk. Legfeljebb asszisztálunk az Isten mellett, az élet gazdája mellett. Ezért amikor eljövünk egy ilyen „intenzív kezelésre”, amikor koncentráltan hirdettetik nekünk az Isten igéje, sokan azt hiszik, azt gondolják, hogy valamit most produkálnunk kell. Már eddig is megtettük a magunkét, mert énekeltünk, imádkoztunk, bizonyságtétel hangzott el és közösen megvallottuk hitünket. Sokszor felszólítanak minket, hogy térj meg, imádkozz, add át az életedet, nyisd meg a szívedet! Testvérek, az evangelizáció nem ez.

      Az evangelizáció az, amit tegnap, Virágvasárnap is átéltünk, hogy Jézus akkor is jön, ha hisznek benne, és akkor is, ha nem hisznek benne. Akkor is jön, ha pálmát lengetnek neki, és akkor is végigmegy az úton, ha leköpik, belerúgnak és megkorbácsolják. Sokszor ugyanazok, ugyanazok! A történelemben hányszor „átöltöznek” az emberek, és mégis ugyanazok maradnak. De az Úr Jézus is ugyanaz marad, hűséges marad az isteni, tökéletes szeretethez: Ő jön hozzánk.

      Vallásos családban nőttem fel, még templomba is jártunk, de a szívem nem volt az Úré. Apám laikus igehirdető volt, de tizennyolc éven keresztül nem tudott megtéríteni. Pedig sokat imádkoztunk, Bibliát olvastunk, jártunk templomba, házi alkalmakra. Szinte betéve tudtam már bibliai igéket, de a szívem nem volt az Istené. És az Isten egyszer Békéscsabán egy konyhában, egy házi bibliaóra alkalmával a másodperc tört része alatt elvégezte Szentlelke által, amit mások nem tudtak két évtizeden keresztül elérni. Ez az evangelizáció! Pedig azt az alkalmat nem is nevezték evangelizációnak, nem is szólítottak föl engem megtérésre.

        Hasonlóan tért meg Pál apostol is. Mi volt a feltétele az ő megtérésének? Kegyes könyvekben olvasunk a megtérés feltételeiről: imádkozz, add át az életedet, bánd meg bűneidet, stb. Magamtól nem tudom megvallani, hiszen nem is tartom bűnnek a bűnt. Pál apostolnál a feltétel mi volt? Így olvassuk az igében: „gyűlölködő lihegéssel” ment Krisztus és követői ellen. Vallásos volt, rajongó, de gyűlölte Krisztust. Nem értette az Isten útját. Bár nyüzsgött az egyházban, az élő Istenhez mégsem volt köze. Ezen az úton, ebben az állapotban Krisztus megszólítja, és szíven üti Pált az ige. Ez evangelizáció! Amikor az Úr jön hozzánk. Utána már akkor is imádkozunk, amikor belénk böknek a villamoson, vagy ha kábult állapotban tolnak be a műtőbe, „ha a halál árnyéka völgyében járok is” (Zsolt 23,4), és nem tudom, hogy itt ébredek-e föl, vagy majd ott a mennyei hazában. Ha valakit az Isten igéje szíven üt, életet ad neki, az, az Övé lesz. Abból az állapotból fakad majd az ima, bűnvallás, tanúságtétel, sugárzó élet; minden küzdelem, nehézség mellett és ellenére is.

      Tehát Isten igéje szólít meg minket, hiszem, most is. Mit mond nekünk Isten igéje? Hogy menj el fodrászhoz, milyen a hajad, a körmöd, hogy állsz, konfirmáltál-e, mikor fizettél utoljára egyházi adót, merre jársz, mit csinálsz? Nem, nem ezt mondja! Ezt mondja az Isten – és hiszem, tudom, hogy itt, nekünk is egyen-egyenként –, mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek. Ez az Isten szava hozzánk. Nem az, hogy térj meg, hanem hogy az Isten akart téged, tud rólad. Szeretetből szeretetre teremtett! Ő akkor is akart, ha a saját édesanyád nem.

      Mindkét szülőm, apám is, anyám is 1922-ben születtek. Mindkettőjüket magzat korukban ki akarták végezni. Ebben az időben mindkét családban meghalt egy-egy gyermek. Ez megrázta a szülőket, és azt mondták, hogy meghagyják ezeket a gyermekeket. Ők lettek a szüleim. Tehát még ilyen – ahogy ma mondják – „gázos” helyzetekben is azt kell mondanunk, hogy őket az Isten akarta. Nem hiszem el, hogy édesapámat, édesanyámat nem akarta az Isten! Csodálatosak az Isten útjai. Van egy nagyszerű kép: a mi görbe útjainkon Ő meghúzza az egyenest. Ez legyen számunkra biztatás: Isten akart minket.

      Az egyik legszebb zsoltár a 139., amelyben azt olvassuk, hogy a Teremtő látja a magzat testét, csontjait. Ezt még fokozza Isten, amikor Jeremiáshoz szól, mert azt olvastuk, hogy „mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek”. Isten akart minket, de ugyanakkor beleszülettünk egy bűnbe esett világba. Hát beleszülettünk, kit hibáztassunk ezért: Ádámot, az Istent, a Gonoszt?

      Testvér, az Isten azt mondja, hogy ismerlek téged, szeretlek, akartalak. Fogadjuk el azt, hogy az örökkévaló Isten akart minket és örök életre teremtett. Amikor látta, hogy elszakadt az ember az örök élettől, akkor Ő megnyitotta a kaput ehhez, és adott utat mindnyájunk számára Jézus által.

      És mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek. Még meg sem születtél, képzeld el, testvérem! Nem az az izgalmas most, hogy két éve, vagy öt éve, vagy én most már 28 éve hitre juthattam, megtérhettem, és nagyvonalúan döntöttem az Isten mellett. Hatódjon meg az Isten, a pap, meg a nagymama. (A nagymama hatódik meg ilyenkor leginkább.) Ennél sokkal izgalmasabb és fontosabb az, hogy Isten döntött mellettem. Ennek van ereje. Ezért akik újjászületnek a Szentlélek által, nem vesznek el, mert az élő Isten tartja őket; elvetemült, gyalázatos, gonosz időkben is. Ők tudják, hogy mit mondanak akkor, amikor így köszönnek: „Erős vár a mi Istenünk!”

      Kereszteltem egy 46 éves testvérünket évekkel ezelőtt, egy volt munkásőrt. Hitre jutott, megtért, megszabadult és áldott szolgája lett az Istennek. Munkatársak voltunk hét éven keresztül. 53 évesen májbetegségben halt meg. De őt az Isten már ismerte, szerette az édesanyja méhében is. Isten nem akarja, hogy gyerekek, fiatalok, középkorúak megjárjanak nyomorult, méltatlan, gyalázatos utakat. Isten minket tisztaságra, szentségre teremtett, vagyis értelmes, tartalmas, „adó-vevő” életre. „Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek” – az Isten döntött mellettünk. Jó elgondolása van a magzatokkal kapcsolatosan is.

      Ha talán utáljuk is hallani, mégis ki kell mondanunk, nagy bajban vagyunk ebből a szempontból is. Tudomásom szerint Magyarországon olyan törvény lép életbe ezen a nyáron, hogy egy 18 éves magyar lány sterilizáltathatja magát. Elég egy szerelmi csalódás, olyankor úgyis maguk ellen fordulnak sokszor az emberek. Bemegy a kórházba, és nem kell semmit indokolni: doktor úr, tegyen engem 18 évesen meddővé véglegesen! És a doktor úr, aki az életre esküdött föl, meg fogja tenni. Őrület! Hol élünk? Ez bizony sátánista program! Életellenes, gonosz, cinikus. Van asszisztencia hozzá, minden van, törvényalkotás, alkotmány, ami kell. Ma is azt hallom a rádióban, hogy hagyjanak minket szabadon élni, mindenkit a maga egyénisége, személyisége szerint. Ne akarjanak bennünket megváltoztatni, fogadják el a „másság”-ot. Tényleg ez kell az embernek? Ez a halál programja, csillogva-villogva előadva! Buli van! Magyarországon, gyerekek, buli van! Ez a halál „feeling”-je. Az ősbűn lényege: hagyjon békén engem az öreg Isten! Ne szóljon bele, hogy mi a jó, mi a rossz, majd én megmondom. Amikor az ember megtérés nélkül akarja megmondani mi a jó, az tragédia, az ember tragédiája. Az ember kiszolgáltatja magát a saját szamárságainak, rossz döntéseinek, és belegabalyodik. Nem elmélet ez, sok konkrét ügyet, esetet, életet látok.

        Isten a mai magyar fiatalokat nem olyannak képzeli el, amilyenné a mi korunk próbálja formálni őket: „fogyasztói bábokká”. Ebben a hedonista, materialista őrületben veszítik el igazán a személyiségüket, az igaz szerelmet, a természet szépségének szeretetét. Már nem is tudják, hogy mi az a természet, milyen a mező illata. A VIII. kerületben mikor éreznek az emberek igazi illatot? A „bepörgetett” fiatal nem megy ilyen helyekre, hanem ül a számítógép előtt.

        Az ember spirituális lény, méltósága van. Nem az internet, a pornó, a pénz, a hedonizmus, és az ösztönök adják igazi lényegét. Amikor nincs megtért állapotban az ember, rosszabb, mint az állat. Nem olyan, mint az állat, rosszabb. Azt mondta egyik professzorunk, hogy ne szidjuk az állatokat azzal, hogy az emberhez hasonlítjuk őket: részeg disznó, buta szamár… Ők kedves ösztönlények, az ember az egyetlen, aki tudatosan gonosz, és bántja azokat, akik őt szeretik. Bántja pl. saját magzatát.

        Kertes házban nőttem fel, ugyanazon az udvaron élt a macskánk és a puli kutyánk. Amikor kismacskák születtek, akkor volt egy láthatatlan határvonal az udvaron kettejük között. Az anyamacskát mintha kilőtték volna, úgy ráugrott a pulira, ha átlépte a vonalat. Szaladt a borzas kutya, hátán a macskával, s a karmolás helye vérzett az orrán. Az volt az egyetlen sebezhető hely a kutyán, megtalálta. Mert „nem adom a kölkeimet”! Nem adom! Ó, Istenem, ha az állat színvonalára el tudnánk jutni!

      Nem igaz, hogy bűnben élni laza, semleges állapot. Elveszítjük a bűnben az emberségünket, méltóságunkat, mínuszban létezünk. Nem véletlen, hogy a korszellem is szabadságot ígér, de lenyomja az embert, megalázza. Pedig az igében azt olvassuk, hogy „kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél” (Zsolt 8,6). Isten ilyennek akar látni minket.

      Az embernek nemhogy emberi, hanem isteni karakterjegyei vannak és lennének. Isteni! Ez annyit jelent, hogy tud szeretni, tudja, mi az igazi szabadság. Értelmét nem atombombák előállítására és más gonosz dolgokra kellene, hogy használja, hanem az élet védelmére. Tud beszélni, jót mondani, nevetni, van alkotóereje, kreativitása. Ezek mind isteni hasonlatossági jegyek. Ezeket a materializmusban, istentelenségben mind elveszítjük, vagy mind negatív módon jelennek meg.

        Figyeljünk az igére, hogy mi az Isten akarata a mai magyar fiatalokkal, és mindannyiunkkal kapcsolatban. Bizonyára nem az, hogy úgy éljünk, mint egy jószág. Reggel fölkelünk, anyagcserét végzünk, húzzuk az igát, ha egyáltalán van iga, mert most már az igának sincs becsülete. Mert a legbulisabb dolog rafinált módon megszerezni a „lét”, a pénzt, minél többet, minél huncutabb módon. Aztán este ágyba dőlünk, később sírba. Ennyi? A Kincsemnek, a versenylónak szebb, értékesebb élete volt. Eredményeket ért el, képet, szobrot készítettek róla, orvosok dolgoztak körülötte. Eltartott egy teljes stábot, kitüntetései voltak. Isten minket nem ilyen szinten gondolt el, hanem megszentelt és feladatot, küldetést adott.

      Karácsony Sándor, a nagyszerű pedagógus tanította a XX. századi fiataloknak, hogy akkor válnak igazán felnőtté, amikor az „én”-ből ki tudnak lépni a „te” irányába és a „mi” valóságába. Azért gonosz és luciferi a mi korunk, mert az individuumot dicsőíti és isteníti. Mindenhez van jogod: tied, ragadd meg, „carpe diem”, élj csak a mának.

      A Holt költők társasága című regény és film, ami éveken keresztül nekem is tetszett, bizony ezt ültette be sokak szívébe. Öngyilkos lett a főszerepelő, de nem igaz, hogy az apa kegyetlensége miatt. Azért, mert bepörgették magukat a fiatalok, hogy ragadd meg, tiéd minden, jogod van mindenhez…

      Eldobható kultúra: eldobható zsebkendő, eldobható társ, eldobható minden. Egy kicsit használom, egy kicsit járok benne, egy kicsit kipróbálom, aztán eldobom. Miért? Mert jogom van hozzá! Mert kopik, mert nehéz elviselni, áldozatot kellene hozni érte, sírnom kellene a fiamért, a gyerekemért. Legkönnyebb akkor azt mondani, hogy nem ismerlek, nem tudok rólad. Nem hívom föl, nem megyek utána, nem imádkozom érte.

        Láttam már számtalan házasságot kivérzett állapotban, és láttam házasságot föltámadni is. Ezt nem hozzák le a hírek a televízióban. Eskettem egy párt a fasori templomban tízévi különélés után. Tíz éve elváltak, jogilag is. Közben felnőttek a gyerekek. Nem bírtunk megszólalni az esküvőn, mert átéltük az Isten cselekvését, hogy halottakból támaszt fel élővé egy házasságot, egy szerelmet. Láttam a gyerekek arcán, hogy nem lehet pótolni ezt a tíz évet, de most mégiscsak az Isten csodát tett. Föl lehet támadni, föl lehet ébredni.

      Tehát csodálatos ez az ige, ez a megszólítás, amit olvastunk. Jeremiás mit válaszol? De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! Van válasz, van kifogás: öreg vagyok, fiatal vagyok, két állásom van, hitetlen a szerelmem, és így tovább. Telnek az évek, és tékozlunk. De itt nem áll meg Isten igéje: Az ÚR azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy.

      Önmagában nem dicsőség sem az idős kor, sem a fiatalság. Vannak kedves, jó, elkötelezett, áldott fiatalok, és vannak gonosz, tékozló, üres életet élők is. Sajnos ugyanez van idős korban is. Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Van küldetésed! Ha vállalod, akkor leszel felnőtt. Van, aki hetven évesen sem felnőtt. Ezt azért merem mondani, mert szeretem az időseket, járok hozzájuk, igyekszem betölteni feléjük a küldetésemet. Van, akinek hetven évesen is egyetlen egy témája van reggel, délben, délután és este: ő maga. „Engem nem szeretnek, engem nem látogatnak stb.”

      Csak felvillantok egy motívumot: a gyömrői református gyülekezetben láttam egy vak nénit, aki az egyik legáldottabb, legaktívabb gyülekezeti tag volt. Látogatta a rászorulókat. Nem az volt a témája, hogy jaj én vagyok a nyomorult, és az Isten nem szeret, az emberek sem szeretnek, nem látogatnak engem. Az egyház nem foglalkozik velem! Ezzel szemben hordozta Krisztust szívében, és vak létére tudta mi az, hogy boldogság. „Menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!” Mindegyikünknek küldetése van.

      Ne félj tőlük, mert én veled leszek – ezt mondja a mai fiataloknak is, és a mai idősebbeknek is. Ne félj! A gonosz csörtet. A 2. zsoltárban olvassuk: „fölkeltek a királyok – a hozzájuk tartozó slepp, a médiájukkal együtt – az Úr ellen és Fölkentje ellen”. De nagyon tudja rázni a láncot a Góliát, hogy röhög, csapkod, üvöltözik!

      Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szólt az ÚR. Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az ÚR: Én most a szádba adom igéimet! A sok szamárság helyett. Depressziós, önimádó, káromkodó, mocskos beszéd, üresjáratú vallásos ima helyett. Értelmetlen, gyümölcsöt nem hozó „istentiszteletek” sokasága helyett a te szádba adom az élet beszédét, az élet igéjét.

      Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek. Mi ez? Keresztyén kurzus, keresztyén Magyarország? Nem, félreértés! Hazánk lakosságának mintegy tíz százaléka jár gyülekezetbe. Ez egy pogány ország, testvérek, föl kell ismerni! Ne legyenek illúzióink.

      Itt arról van szó, hogy egy húsz éves fiatal is, ha az Úré, akkor küldetése van, és emelkedett állapotban lesz: „vízen jár”. Nem elvont mesék az evangéliumi történetek. Jézus miért járt vízen? Miért íratott meg Lukács evangéliumában az, hogy „skorpiókon fogtok tapodni” (Lk 10,19)? Miért van a Bibliában az, hogy Péter kiszállt a csónakból és járt ő is a vízen? Miért van az ott? Hát érted, semmi másért. Ami megíratott, a mi tanulságunkra íratott meg. Képzeljük el Pétert, a kérges tenyerű profi halászmestert, azt a mozdulatot, amikor életében először a csónakból a vízre lépett.

      Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj! Ez az isteni program ma is. Három évvel ezelőtt Cinkotára költöztünk. Hatalmas udvarunk van, a nagyobbik részhez tíz-tizenöt éve nem nyúlt hozzá senki. Áthatolhatatlan dzsungel. Használhatatlan, sőt káros, mert a két szomszéd irányába a szél viszi a gaz magjait. Hetek, hónapok teltek el a gyomlálással, irtással, pusztítással és rombolással. Nem a másik bokáját kell ütni a kapával, hanem a gazt, a gyomot. Tavaszi, böjtös nagytakarításra van szükség.

        Az elmúlt hetekben láttam egy 22 éves fiatalembert megtérni, megszabadulni. Csodálatos dolog ez. Hitre jutása után néhány héttel 60 fogvatartottnak a váci börtönben elmondta tapasztalatát. Férfi bibliaórán kiállt az a fiatal, aki még néhány héttel ezelőtt lelkileg olyan volt, mint Lázár a sírban, mumifikálódott, nem volt élet benne. Néhány mondatot mondott a raboknak: az elmúlt hat évben depressziós voltam, másfél éve drogozom és egy évvel ezelőtt öngyilkos akartam lenni. Isten belépett az életembe és megszabadított. Megszabadított!

        Ez a fiatalember átélte Isten szabadítását, és már aznap este egy drogos fiatalt lelkigondozott interneten keresztül. Aznap este! Ha a slag rácsatlakozik a vízcsapra, átárad rajta a víz, kiviszi a pókhálót, koszt, port, mindent, és átmosódik, megtisztul, és azonnal átengedi az életet adó vizet. Ennyi. Ezt mondtam a múlt héten egyik fiamnak is: azt szeretném, csatlakozz rá az Isten erejére. Arra van szükséged, kevesebbel ne elégedj meg; de a jelenlevő testvérek se. Nem elég a vallás, nem elég a templom. Isten erejére van szükségünk, jelenlétére a mi életünkben, szívünkben, szánkban, nyelvünkön, hogy Őt hordozhassuk. Hogy áldott, áldáshordozó és áldásközvetítő életünk legyen.

        Egy megtérő imát fogunk elmondani. Olvasom, és aki tudja, szívében mondja velem együtt. Ha már megtért, akkor engedje, hogy Isten őt megkonfirmálja, megerősítse.

        Ha nem tudod elmondani, hogy megbocsáttattak a te bűneid és szabad vagy a bűn kényszerétől, ha nem tudod elmondani, hogy neked örök életed van, te az Úrhoz mész, az élő Istenhez térsz vissza, ha meghalsz, akkor nem vagy megtérve. Ha te nem tudsz erről bizonyságot tenni, akkor ne halaszd, hogy életed rácsatlakozzon Isten jelenlétére, erejére. Ő szól mihozzánk: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36)

 

Úr Jézus Krisztus! Tudom, hogy bűnös vagyok, mert nem veled élek, és nem vagyok méltó a Te szeretetedre és az örök életre. De hiszem, hogy Te meghaltál bűneimért a kereszten, és fel is támadtál, hogy én is meghaljak bűneimnek, és én is föltámadjak, hogy ezáltal enyém legyen az örök élet. Úr Jézus! Most szereteted hatására megnyitom előtted szívem ajtaját. Kérlek, jöjj az életembe! Bocsásd meg minden bűnömet, és szabadíts is meg azoktól. Elveszettségemből, bűneimből hozzád térek, és csak benned bízom. Elfogadom az örök élet ingyenes ajándékát. Kérlek, tölts be Szentlelkeddel, szent jelenléteddel, és mostantól fogva vezesd és urald az életemet. Ámen.

 

Kérjük és fogadjuk Isten áldását. De most így szól az Úr, a te teremtőd és a te formálód: Ne félj, mert én megváltottalak, neveden szólítottalak, markaimba metszettelek be, enyém vagy! Élj tehát ezért békességgel! Ámen.

 

 

 

A nehezen szólóval

 

 

A mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette a mennyet és a földet. Az Ő szent nevének, lényének legyen dicsőség és hálaadás most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.

 

Énekeljük együtt énekünket a lapról:

 

Ó, jöjj szívembe, áldott Jézus! Így száll imám most feléd. A lelkem oly csüggedt és fáradt, Jöjj szívembe, jöjj ma még!

Szívembe jöjj! Szívembe jöjj! Jöjj szívembe most, Úr Jézus! Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

Ó, jöjj szívembe, áldott Jézus! Segíts, a bűn terhe nyom, Hogy bátran álljak majd elődbe Amaz utolsó napon!

Szívembe jöjj! Szívembe jöjj! Jöjj szívembe most, Úr Jézus! Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

 

Ha Jézus nincs a szívünkben, személyiségünk középpontjában, akkor számunkra sehol nincsen. Egy vágyálom, elmélet, a valóságtól elvonatkoztatott teória, vagy elvont teológia. Jézusról az ateisták is tudnak könyvet, vagy verset írni. Nem sokat ér. Sőt, Jézust még a gonosz is megszólította, tudott róla, követte Őt…

      Az egyik egyházi gimnáziumunk tanévzáró istentiszteletén, tömött templom előtt hallottam az útra bocsátó szavakat. Kedvesen, szépen, szeretettel szólt az igehirdető a több száz diákhoz, és a szülőkhöz. Azt tanácsolta nekik, hogy éljenek Jézus közelében. Ez jól hangzik, meg szép is, de nagyon kevés Jézus közelében élni. Hát mindenki ott él! „Az Úré a föld és annak teljessége.” (1Kor 10,26) Az átkozódó ateisták sem tudnának Isten nélkül tagadni, mert Tőle kapják az oxigént, a levegőt, a napot, az élelmet, mindent. „Fölhozza napját gonoszokra és jókra.” (Mt 5,45) A gonoszokra is felhozza napját az Isten! Nem elég Jézus közelében élni. Nem elég vallásosnak lenni, hanem be kell hívnunk életünkbe, hogy Ő ott legyen, ahol lennie kell.

      Az embert az Isten a vele való élő, személyes szeretetkapcsolatra, közösségre teremtette. Ezért fájdalmas az az illúzió, ahogyan sokan – még úgynevezett vallásos emberek is – leélik az életüket. Énekelnek valakiről, akit nem ismernek. Beszélnek valakiről, akit nem ismernek.

      De Jézus él, Jézus valóság! Ez a keresztyénség esszenciája, szíve-lelke. Ebből jön a dinamizmus, az erő; hogy Jézus bennünk él. Mert ha csak a templomokban, teológiai disszertációkban, oltárképeken szerepel, az minket nem érint, nem fog segíteni rajtunk, pl. a halálfélelemben, vagy a bűn legyőzésében. Az elmélet, az elképzelés, hogy valakinek lennie kell, nem segít rajtunk.

Oldal: Szeverényi János igehirdetései 4. rész
Garai András NET Misszió - © 2008 - 2024 - garainyh.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat